Sorstársaim!
Ti, akik ugyanúgy fel vagytok háborodva, mint jómagam! Hát ki kényszerít minket verőfényes napsütötte délutánon érthetetlen nyelvezetű vastag kötésű könyvek elé?! Hallgatók! Dobjátok le végre a vizsgák kovácsolta láncokat!
Néha elgondolkodom, milyen jókat derülhetnek a minket anyaűrhajóról figyelő, nálunk fejlettebb nagyszemű idegenek, amikor este munkából hazaérve bekapcsolják a Föld cimű reality show-t. Hiszen itt vagyunk az év legszebb szakában, szinte hallani a vízpartok hívó szavát, mi mégis félig-meddig illegálisan másolgatott papírok felett görnyedünk, és csak tanulunk, csak tanulunk, és tanulunk... Vagyis tanulnánk, tanulnánk, tanulnánk.
És mi a cél? A papír. Mindig csak a papír! Az a szent papír, amely megszerzésének ünnepélyes és magasztos pillanata után percekkel már csak arra jó, hogy a munkaerőpiacra frissen kilépett ifjonc a hátsó felét tartsa vele tisztán! Mégis oly sokat teszünk ezért a kis papírért!
Térjetek hát észhez ti, nagymamák büszkeségei! Ne rettegjetek a vészesen közelgő időponttól, az ijesztően fehér ajtótól, és a vészjóslóan álmos számonkérőgéptől! Húzzátok ki magatokat, vegyétek fel nemzeti ünneplőtöket, úgy álljatok ott hősies daccal oktatóitok előtt, és mondjátok bátran a szemükbe: kettesért jöttem!
