70 évvel ezelőtt történt, hogy egy megalázott nemzet feltámadott poraiból. Sajnos azonban a történelem két rossz közül, mindig a kisebbiket bünteti. (El ne olvassátok az origo-s publicisztikát!) Szebb jövőt a magyaroknak!

"Sietni kellett a díszkapuval. Lovas legény jelentette, hogy a honvédek már a szomszéd falunál vannak, s délre megjönnek hozzánk.
Néhány perc múlva már nem is emlékeztünk semmire, ami aznap történt. Ácsoltunk, szegeztünk, díszítettünk. Előkerültek a titkon varrt lobogók, színeiket mámorosan itta a lelkünk, s mintha részegek lettünk volna, olyan volt éppen. Néhány perc múlva már olyan távoli volt az egész, a román katonák, a rablás, az aggodalom. Honvédeket vártunk! Tudtuk, hogy ott vannak már a hegyen túl, s ez volt a legnagyszerűbb érzés, amit valaha éreztünk.
Te szegény magyar testvérem, valahol Budapesten, vagy az Alföldön, vagy távol Dunántúl: sajnállak, mert te nem ismerheted ezt az érzést. Nem tudhatod, mi az: honvédeket várni. Sajnállak, mert te nem éltél rabságban huszonkét évet, nem szenvedtél megaláztatást, nem tűrtél idegen parancsot. Téged nem üldöztek, nem raboltak, nem voltál megvetés céltáblája magyarságod miatt. Te nem is tudhatod igazán, hogy mi az, amit mi éreztünk akkor!
Nem lehet szavakat találni erre, és nem lehet mondatba foglalni ezt. Csak érezni lehetett, valami szépet és nagyot, ami hol összeszorította az ember torkát, hol nevetést bugyborékoltatott ki rajta. Hatalmas volt és nagyszerű, a díszkaput ácsolni, díszíteni, öltözni tiszta parádés ruhába, kokárdát tűzni rá, nemzeti színűt, s nem gondolni többet román katonára, szuronyos csendőrre, tiltó feliratokra, házkutatásra, hadbíróságra.
S mi volt az: zászlót tenni fel a háztetőre! Aztán ott állni az udvaron az öreg ház előtt, s nézni a zászlót, ahogy lobogott a szélben, csak nézni, könnyes szemmel és levett kalappal, s a vén házat, mely mintha megfiatalodott volna, úgy nevetett, ragyogott szemben az őszi nappal, s úgy emelte tetejével a zászlót, hogy egy fejjel lett magasabb körül a hegyeknél.
Drága izgalmak voltak. A kapu díszítése… Ide még egy fenyőág… oda egy kis zászló… aztán a felirat: „Huszonkét évig vártunk, most: honvédek, előre!” Virág, sok-sok virág…
…Pujoni magyarjaival megjött a tiszteletes úr is. A beszédek sorrendjét tárgyaltuk, s hogy ének, szavalat miképen lesz majd… és lestük az országutat, remegő szemmel, remegő izgalommal…
Aztán az első porfelhő a távoli kanyarnál… Jönnek a mieink! Itt vannak! Jönnek! Gépkocsi gépkocsi után tűnt fel a rétek mellett… Jönnek már! Jönnek!
Nem, ezt nem lehet leírni.
Álltunk a díszkapu mellett, az egész testünk egyetlen szív volt, az egész utca egyetlen szív volt, az egész világ egyetlen szív volt, és ez a szív úgy vert és dobogott, hogy nem lehetett már bírni vele…
Ideges szavakat váltottunk gyorsan: ez oda álljon, az oda… beszéd, szavalat, ének… jaj, csak rendben menjen minden…
Aztán már ott voltak.
Ma is látom: elsőnek egy kerékpáros legény érkezett. Arca, ruhája csupa por, de a szeme világított felénk, testvérszem volt, a mi szemünk volt! Leányok szórtak virágot eléje, eléje és reá, ujjongtunk és ordítoztunk, sírtunk és nevettünk, énekeltünk és imádkoztunk, őrültek voltunk abban a percben, igazán őrültek.
A kerékpáros legény jött, ránknevetett, intett a kezével és áthaladt a díszkapu alatt. S már ott voltak mögötte a többiek, kerékpáron és roppant gépkocsikon, nevettek és integettek nekünk, s mi csak kiabáltunk ész nélkül, s dobáltuk rájuk a virágot, rengeteg virágot, míg csupa virág lett az utca s míg berekedtünk egészen és úgy éreztük, hogy részegek vagyunk valamitől és szédülten kavargott körülöttünk a világ.
És nem volt beszéd és nem volt fogadtatás. Csak fegyelmezetlen vad ordítozás volt, és az arcunkon könnyek folytak végig, és elfelejtettünk mindent: éneket, beszédet, fogadtatást." (Wass Albert)