Nincs szinte ember, aki ne látott volna már legalább egy filmet Jim Carreyvel a főszerepben. Az Ace Ventura-filmek, a Minden6ó, a Maszk, a Hanta Boy mind nagyon vicces mozik, akármelyik esős vasárnap délutánon felvidíthatják az embert. Ezek alapján be is skatulyáztuk Jimet ebbe a szerepbe: gumiarcú idióta, akinek csak kevés valódi értékkel bíró komédiái vannak. Ez a teória mindaddig meg is áll a lábán, amíg nem láttuk két frenetikusan jó filmben, amelyben ugyan valóban saját fazonjára szabta a karaktereket(kritikusok csesztették érte), de ezt nem a hitelesség rovására tette. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása a szerelem, az emlékezés és az elmúlás érzelemkoktélját hozza létre a nézőben, hogy attól előbb megszakad, majd újra egésszé lesz a legedzettebb szív is. Katarzis a köbön, nagyon gyorsan pótolni, ha nem láttátok! Csak azért nem írok róla többet, mert ez a poszt Carrey másik csúcsfilmje miatt íródott.
A Truman Showt története, metafórái és üzenete (és Ed Harris) nálam minden idők legjobb filmjei közé emelik. Hányszor érezzük magunkat mi is egy valóság showban!? Sőt, ha az "öreg szakállas" fentről figyel, akkor mindig abban vagyunk. És tényleg! Ha a környezetünk egy hologramm, egy illúzió, egy show, akkor mindannyian Truman Burbank-ek vagyunk, mindannyian magunknak kreáljuk a korlátainkat, ahogy ő, de a tudat erejével képesek vagyunk legyőzni is azokat, ahogy Truman tette. Pedig az ő akadályai világegyetemének határai voltak! Lehet, hogy nekünk is ezen kell átjutnunk a valódi megvilágosodáshoz?
Akárhányszor nézem meg, a Truman Show mindig tud valami újat mondani számomra, mindig találok egy új aspektust amely után másabb értelmet nyer. Jim Carrey pedig remek színész, ne címkézzétek fel Ace Ventura és a pingvinjei miatt. Mint az alábbi videón láthatjátok, tud ő nagy közönség előtt igazi bölcsességeket is mondani. (Az első 2 percet leszámítva, akkor csak baromkodik... :D)
