Petidevil Blog

 

 

 

Egy családnak is van úgynevezett életciklusa: megismerkedik a pár, összeházasodnak, először még nincs gyerek, aztán jön az első, majd a második gyerek, serdülnek, majd szép lassan kirepülnek, és a pár öregkorára egyedül marad. A családtagok családi élettel való elégedettsége a ciklus során folyamatosan változik. Két mélypont van, azaz ilyenkor vagyunk a legkevésbé elégedettek: az egyik, amikor két évesnél fiatalabb gyerek van a családban, a másik, amikor serdülő. A legboldogabbnak általában a kapcsolat elején érzi magát a pár, illetve amíg még nincs gyerek, valamint, úgy tűnik, hogy miután kiröpültek a gyerekek, újra van egy felívelés: az elégedettségi szint elérheti akár az esküvő idején tapasztaltat is. Igaz, ezek amerikai adatok, Magyarországon még nem készült ilyen felmérés.

 

 

A gyerek boldogságával kapcsolatban a legfontosabb, hogy maguk a szülők boldogok legyenek. Ha a két szülő nem boldog, a gyerek nehezen lesz az. A szülőknek fel kell ismerniük, hogyan élhetik meg a boldogságot: azaz meg kell találniuk azt az értelmes életcélt vagy tevékenységet, amelyben áramlatélményt tudnak átélni, de ezt megtalálhatják a kapcsolatukban is, hiszen a boldogság nagyon erősen függ az emberi kapcsolatoktól. Úgy adják tehát a legnagyobb esélyt a gyereknek arra, hogy ő is jól érezze magát, ha van egy kiegyensúlyozott házasságuk, valamint értik és támogatják egymást, az viszont nem szükséges, hogy folyamatosan fülig érjen a szájuk.

De van itt egy nagy csapdalehetőség: amikor a szülő nagyon-nagyon szeretné, hogy a gyereke boldog legyen, és ezért iszonyúan rá fókuszál, önmagát teljesen háttérbe szorítva. Ezzel tényleg vigyázni kell. Ismert a gyes-neurózis jelenség: az embert egyszerűen nem arra találták ki, hogy három évig csak otthon legyen, és a gyerekével foglalkozzon, úgy elég nehéz boldognak maradni. Értelmes, tartalmas életet kell élni, miközben persze a gyerekre is figyelünk. Én épp ezért nem támogatom a gyesnek ismét három évre való kitolását.

 

 

Bruno Bettelheim gyerekpszichológus mondja, hogy elegendő "elég jó anyának" lenni. Ha tökéletes anya, vagy tökéletes bármi akarsz lenni, annak gyakorlatilag mindig szorongás a vége. Ha én a világ legjobb könyvét akartam volna megírni, most nagyon rosszul érezném magam, mert valamilyen szempontból biztos, hogy lehetett volna jobb.

 

 

Pontosan. És itt jön be az ismeretterjesztés fontossága: hogy elmondjuk, hogy persze, vágyjál arra, hogy te legyél a legjobb, de tudd, hogy ennek az a következménye, hogy gyakran fogsz szorongani, folyamatosan elégedetlen leszel a teljesítményeddel, és a társas kapcsolataid sem lesznek olyan boldogok. Ha ez tudatosul az emberekben, és az önmagukkal szemben támasztott igényeiket valahogy csökkentik, akkor már talán elég jó anyák és elég jó feleségek is lesznek egyben.

Két embertípust különböztetnek meg  a pszichológusok: a maximalizálókat és az optimalizálókat. Tudományos tény, hogy a maximalizálók szorongóbbak, elégedetlenebbek, kevésbé örülnek dolgoknak, mint az optimalizálók.

 

 

Igen, nem csak a pozitív, hanem a negatív eseményekhez is, például egy betegséghez is gyorsan hozzá tudunk szokni, amennyiben van egy stabil szintje, amihez adaptálódhatunk. Már a hetvenes években egy gerincvelő sérülteket vizsgáló kutatás kimutatta, hogy bár a betegség után jó pár hónapig nagyon boldogtalanok voltak ezek az emberek, de körülbelül fél év után visszaállt az eredeti szintre az elégedettségük, azaz képesek voltak hozzászokni az új élethelyzethez. Nyilván ehhez az is kell, hogy az ember képes legyen a céljait módosítani, és a megváltozott helyzetben is értelmes tevékenységeket végezni. Egy gerincvelő sérült már ne arra vágyjon, hogy lefutja a félmaratont, hanem inkább írjon könyvet, és utána ugyanolyan jól érezheti magát, mintha maratont futott volna. Egy progrediáló, folyamatosan romló betegséghez, például egy szklerózis multiplexhez viszont nem lehet adaptálódni, nincs egy olyan stabil állapot, amihez hozzá lehetne szokni.

Egyébként evolúciós okokkal szokták azt magyarázni, hogy mi az, amihez gyorsan hozzászokunk, és mi az, amihez nehezebben. Azokhoz a dolgokhoz, eseményekhez adaptálódunk lassabban és nehezebben, amelyek akadályozzák a génjeink továbbadását. Ilyen például a házastárs halála, vagy a válás. Ez utóbbi esetben elképzelhető ugyan, hogy van már gyerek, azaz a gének továbbadása megtörtént, de a házastárs támogatása hiányzik a gyerek felneveléséhez.

 

 

Azt, hogy mi, magyarok miért vagyunk hajlamosak a boldogtalanságra, elsősorban a szocializmus által kiváltott tanult tehetetlenséggel magyarázzák: azt éltük meg, hogy nem igazán tudjuk irányítani, hogy mi történjen velünk. Az a generáció viszont, aki már a rendszerváltás után nőtt fel, sokkal pozitívabban látja a jövőt.

Egy ország elégedettségi szintjét befolyásoló legfontosabb társadalmi tényező az, hogy mennyire bíznak a politikusokban, és általában másokban az ott élők. Ahol az emberek tudnak bízni egymásban és a vezetőikben, ott sokkal elégedettebbek. Ennek tipikus példái a skandináv országok, amelyek rendre az első helyeken végeznek a nemzetközi felmérésekben. Tehát, ha a politikusaink rászolgálnak a bizalomra, az emberek is elégedettebbek lesznek.

A másik dolog pedig, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy nőjön egy társadalom boldogsága, az szerintem az ismeretterjesztés, már az iskolában. Hogy minél előbb tudatosítsuk a gyerekekben, hogy melyek azok a célok, amelyek majd boldogabbá teszik őket. Ez azért nagyon fontos, mert a boldogságról folyamatosan hamis üzeneteket kapunk. Fogyasztói társadalomban élünk, és a reklámok megállás nélkül azt sugározzák felénk, hogy a fogyasztás, illetve az, hogy van elég pénzünk fogyasztani, boldoggá tesz.

Ehhez képest tudjuk, hogy a fogyasztás hosszú távon nem tesz boldogabbá, sőt, a rengeteg pénz sem. Ha már az iskolában el kezdenénk azt tanítani, hogy ténylegesen mitől függ a boldogságunk, akkor pár évtized múlva én azt hiszem, hogy változhat az ország elégedettségi szintje. Angliában egyébként vannak iskolák, ahol boldogság órák is szerepelnek a tanrendben.

 

 

Egyrészt a boldogtalan ember megpróbálja értelmezni a boldogtalanságát. Ha ahelyett, hogy elgondolkodna azon, hogy mivel tölti a mindennapjait, vannak-e életcéljai, milyenek a társas kapcsolatai, inkább egy kisebbségi csoportra fogja az ő nehéz helyzetét, elégedetlenségét, akkor hajlamosabbá válhat az előítéletes gondolkodásra. A boldogtalanság, a negatív érzelmek magas szintje tehát bizonyos embereket hajlamosít az előítéletességre.

Másrészt, ha megnézzük egy tipikus rasszista világképét, az egy nagyon-nagyon szorongáskeltő világ, hiszen folyamatosan pusztító, külső-belső ellenségek fenyegetik a létét. Rendkívül boldogtalan világ az, amiben ők megélik magukat. A rasszista világkép tehát tovább erősítheti az eleve meglévő negatív érzelmeket.

 

 

Olvastam egy angol utópisztikus kiadványt arról, hogy mit lehetne tenni a nagyobb társadalmi elégedettségi szintért, és ebben az egyik javaslat az volt, hogy a fizetés egy részét kapják úgy az emberek, hogy azt valakiknek át kelljen utalniuk, azaz fizetésük egy részével egy rászoruló csoportot támogassanak. Ez nyilván utópia még jó pár száz évig, de tetszett az ötlet.

 

 

Nyár végén kezdek egy kutatást a megbocsátás és az egészségi állapot összefüggéséről. A külföldi kutatások alapján úgy tűnik, az hogy mennyire tudunk megbocsátani másoknak, nagyon szoros kapcsolatban áll nem csak mentális-lelki egészségünkkel, hanem fizikai állapotunkkal is. Amikor valaki nem bocsát meg, krónikus stresszállapot alakul ki a szervezetében: pont úgy, mintha hosszú időn keresztül stressznek lenne kitéve.

 

 

Persze, minél súlyosabb a tett, amit elkövettek ellenünk, annál nehezebb megbocsátani. Van olyan bűn, amelynek a megbocsátása egy élet feladata lehet, például ha valakit az apja éveken keresztül abuzál.

A kutatások szerint a megbocsátással csökken, vagy akár meg is szűnik a krónikus stresszállapot. Sőt, ha még pozitív érzelmeket is képesek vagyunk megélni az iránt, aki megbántott bennünket, annak extrán jótékony hatása van az egészségünkre.

Fontos viszont, hogy a megbocsátás nem egyenlő a felejtéssel. Mert megbocsátani csak úgy lehet valamit, hogy nem felejtjük el. Az, hogy elhalványul az esemény, az nem megbocsátás. Én azt vizsgálom, hogy aki nagyobb valószínűséggel bocsát meg másoknak, annak tényleg jobb-e az egészségi állapota.