Az elmúlt héten volt szerencsém megtekinteni Rékasi Károly Wass Albert-estjét, amely a Koltay Gábor által rendezett Adjátok Vissza a hegyeimet! című film nyomán készült. Mély nyomot hagyott bennem ahogy a zene és az előadásmód egyesült az író mondanivalójával, egy órán át folyamatos katartikus érzés ejtett rabul. Szüntelenül borsódzott a hátam, majd az előadás végén, mint a szenvedélybeteg akinek az elméje újabb adagért rimánkodik, úgy kérte a lelkem, hogy még, még, még. Amint kiléptem a művelődési ház ajtaján azzal a jóleső érzéssel szétáradva a testemben, elkezdett vinni a lábam és az öt perces hazafelé vezető útból másfél óra lett. Akkor, a séta közben megfogalmazódott pár gondolat bennem...
Miért nincs ilyen előadás minden héten? Miért? A magyar értelmiség (köztük rengeteg színésszel) rettentően képmutató amikor szépirodalomról vagy akár komolyzenéről van szó. "Ezt a zemberek úgysem olvassák, nem hallgatják!" És megvető szánakozó pillantásokkal tekintenek le a "pornépre" az elefántcsonttoronyból. Igenis van igény, kínálat nincs! Rékasi Károlynál bizonyosan vannak jobb színészek az országban, mint ahogy írók, költők terén sem állunk rosszul. Mégsem látjuk Gálvölgyi Jánost, Rudolf Pétert, Szabó Győzőt József Attila vagy Márai költeményekkel "turnézni". Én elhiszem, hogy a művészetbe is betört a piacgazdaság. Minden bizonnyal nem a legjövedelmezőbb 200 fős művelődési házakban fellépni, mégis úgy gondolom, hogy ha egy művész egyetemes értékeket akar az egész országnak közvetíteni, akkor ezt kell tennie, erre kellene ösztönöznünk a színészeinket, mert az ország nem csak Budapestből áll! Ha pedig a művész úr marad a tornyában, inkább pénzt keres boldogság helyett, akkor ne neveztesse magát művésznek.
Bár a felsőbb tízezernek talán új lesz amit mondok, de a jónép művelődési szokásait alapvetően a (hazánkban egekben szárnyaló) jövedelemszint és a (millió-millió) szabadidő határozza meg. Ki kell mondjuk: az átlagmagyar bizony nem nyolc órát dolgozik, sokkal többet, még ha feketén is. Sokan hosszú órákat utaznak tömegközlekedéssel a munkahelyükig, mégsem kapnak költségtérítést, de még csak el sem mehetnek 40 évesen nyugdíjba. Hétvégente általában a hitelből vett házukat próbálják tőke nélkül minden szempontból értékelhető családi lakássá varázsolni, és ha marad egy kis idejük, megpróbálják jó dolgokra nevelni a gyerekeiket. Ha marad idejük. A számlák-munka-munka hármas csapdában vergődő magyarok művelésén nyilván nem segít a TV sem, de higgyétek el, sokszor a televízió előtt ülőkben is ott van az igény a jobbra, de ha nem adunk nekik lovat, hát beérik a szamárral. Ezt szoktam vehemensen előadni, amikor a kereskedelmi TV-k védelmezői arról beszélnek, hogy az országnak való világ kell! A TV költséghatékony, rászokni meg könnyű. Egy verses kötet 5-6-7 ezer forintba kerül, egy színházi kiruccanás négy főre utazással tízezer forint alatt sehogy sem jön ki. Olcsóbb, hatékonyabb "kultúraiparra" van szükség.
Mondanom sem kell, hogy kevés pénzből az ember nem szeret zsákba macskát venni! Márpedig - saját tapasztalatból mondom, hogy - a fantasztikus oktatási rendszerünknek (amelyet sokszor fogok még ostorozni) köszönhetően még az irodalmi művek is ebbe a kategóriába tartoznak. Egy átlag frissen érettségizett diák jó esetben meg tudja nevezni a Himnusz, a Szózat és a Nemzeti dal íróit, de három József Attila művet már biztosan nem, szavalásról nem is beszélve. Hogy várhatnánk el így tőle, hogy karácsonykor szépirodalmat pakoljon a bevásárlókosarába? Sehogy. Csak közvetlen nyomásra, ha valamiről jó kritikákat hall, esetleg egy barátja ajánlgatja nagy vehemenciával, akkor talán. Ezért kell házhoz menni és dörömbölni az ajtón! Ezért kell végigjárni az országot húzónevekkel, olyan írókkal és olyan előadókkal, színészekkel akikre kíváncsi a nagyérdemű! Egyszerű józan paraszti eszemmel és lélektanommal szívesen ülök be egy elismert színész két órás estjére, mert tudom, hogy biztosan minőségi produktumot fogok látni, egy nagy ember életének kivonatát. Majd miután megjött a katarzis - mert jönni fog -, azután lehet majd menni a könyvesboltba!
Szívből jövő köszönet jár Koltay Gábornak, Rékasi Károlynak, és legfőképp Gróf Czegei Wass Albertnek!
