A mai estén két zongora után vágyódó gitár hangolódott egymásra. Könnyen ment nekik, hisz hasonlóak és ugyanazt akarják. Az, hogy az akadály előttük különbözik, az ilyenkor nem lényeges. Egymást követték a vágyakozó, borúlátó és derűlátó gitárszólók. Egyikük türelmesen meghallgatta a másikat és magában legbelül játszotta ugyanazokat a hangokat, majd a másik kezdett bele és az előbbi érezte saját húrjain a rezdüléseket. Így ment órákon át, és nem egyedi alkalom ez, többször is előfordul mostanság, hiszen a gitárok végzete mégiscsak a zenélés. Más kérdés, hogy talán ma sem muzsikáltak volna együtt, ha nincs az a két gyönyőrű zongora...
"A szívek szemétdombján kapirgálok
Szeretni Istenem, milyen nehéz." (Quimby)
