Petidevil Blog

Hol volt hol nem volt, Dunán innen Tiszán túl élt egy csodálatos madárka az erdő közepén. Szomjúságát oltandó eljárkált egy közeli tóhoz vízért. Ez a tó azonban sötét volt és mocskos, de minthogy a madárka nem látott még szép tiszta víztükröt, így nyugodtan járt vissza naponta a láphoz. Ilyenkor mindig leszállt, s állt néhány percet mozdulatlanul meredve az iszapos tóra. Magát látta visszatükröződni. Azt hitte, hogy magát látja, s minthogy hosszú évekig ment ez így, ronda varjúvá avanzsált a gyönyörű madárka lelke. Nem sok jót ígért ez a felnőtté válás kapujában! A következő május első napján aztán elhagyta erdejét a kismadár, hogy mint nagymadár érvényesítse önmagát. Gyüjtögette is a férgeket szép számmal, azzal nem is volt baj, de a színpompásnál színpompásabb udvarlókat nagy ívben elkerülte, félt a gyönyörű madárban lakó ronda varjú, hogy kicsúfolják, szárnyát szegik. Az egyik ilyen kerülő során a madárka megpillantott egy rút varjút, s minthogy a tavaszi szél vizet áraszt, így minden madár társat választ, gyönyörű madárkánk így kötött ki rút varjú úr karjaiban, illetve szárnyaiban. Higgyék el a varjú sem értette a dolgot! Kereste is sokáig a kamerát, pezsgőt, Jáksót, mígnem meghallotta károgni a gyönyörű énekesmadarat! Azonban a varjak sem az erkölcsükről híresek, így varjú úr csatlakozott ezerszín félnótás párjához, így károgtak együtt a következő tavaszig mikoris homokszem került a gépezetbe. Nevezetesen egy átlagosan színes aranytorkú madár szúrta ki varjúlelkű hősünket a magasból, és leszállt mellé énekelni. Egy pillantás nem sok madárkánk annyira sem nézett föl, s szemlesütve kárgott tovább. Kész szerencse, hogy az újdonsült udvarlót nem olyan fészekből eresztették szélnek, hogy csak úgy tovaszálljon egy sikertelen hódítás után. Így történt, hogy dalos barátunk nap mint nap visszatért károgó skizofrén kiválasztottjához, és minden áldott nap elénekelte a varjúlelkű szépségnek, hogy milyen gyönyörű is valójában. Alig egy év kellett és csodálatos madárkánk elkezdte megkérdőjelezni identitását és helyét a varjútársadalomban. Szép augusztusi nap volt, úgy 15-e után de még 17-e előtt, mikor aranytorkú daliánk merész tettre szánta magát, s elcsalta egy sétarepülésre varjúbörtönben sínylődő választottját, s egészen messze vitte: egy tóhoz. Kristálytiszta napsugarat szóró édes tóhoz! Midőn a madárka meglátta magát a víztükörben, szíve összeszorult, erőt gyűjtött, majd levetette a nagy követ, mely már oly régóta ott volt a begyében. Ezután boldogan élt élete dalos párjával, s ma ha a Hortobágyon jársz, nézz fel az égre! Bizony! Az ő fiókáik azok!