Petidevil Blog

Az én korosztályomban viszonylag sokan őriznek emlékeket a hajdani Patika című sorozatról! Nem elsősorban jelenetekre, részekre gondolok, sajnos az idő vasfoga azokat kifakította (remélhetőleg ismétli még majd az M1). Ellentétben a sorozat zenéje fennmaradt, és még ma is népszerű! Sokan csak ezeken a számokon keresztül ismerték meg Koltai Róbertet, Kaszás Attilát vagy akár Somló Tamást. Gatya-dal, Rohanás, Végtelen út, Szól a dal...stb. Még a címüket is jó érzés leírni! 
 

Nagy kedvenceim ezek a dalok, azért is, mert nagy kedvencem volt Kaszás Attila, és jó érzés néha napján újra hallani őt. Nyugodj békében Rádi!

Mindenekelőtt köszi Noncs a tippet, isten vagy, bár már korábban is rávehettél volna hogy nézzem meg! :D

Hát nem gyenge film, én most gondolatmenetet alkotni képtelen vagyok, nézzétek ezt most el nekem. Így hát idézek a Népszabadság kritikájából:

"minden amerikai szokással szemben, itt nem az történik, hogy az ártatlanul elítélt ember végül is kivívja igazságát, hanem a hős rájön arra, hogy ezt a rendszert képtelenség feltörni, így aztán egyszerűen kilép belőle. Mert okosabb, mint bárki a főnökök, rabok és a nézők közül."

"A zárt világ nemcsak krimifeszültséget nyújt, de eljátszik azzal a kérdéssel is, mi jobb: a halálbüntetés vagy halál részletre, mondjuk 50 év sitten? (Akik e kegyben részesültek, nem élik túl a szabadulást...) Meg eltűnődik az emberi kapcsolatok irracionalitásán: ebben az érzéketlen világban (börtönben és azon kívül egyaránt) szinte érthetetlen, miért szövődik barátság egy magába zárkózott srác és egy dörzsölt sittes között. A film nem is magyaráz, csak felvillantja a kérdőjelet. Fukar dokumentációja azonban telitalálat: az igazi emberi kapcsolatok miértje mindig is rejtvény volt és marad. (Miért pont őt, miért épp most? tanakodtunk rajta fiatal korunkban.) Mert bizony talány, hogy miért kell az embernek valaki, akin segíthet, akihez kötődhet hiszen a gépek lassan mindent megoldhatnak...
A film közege kegyetlen és sötét, a rendezőnek mégis sikerült a horizonton túlra tekintenie, oda, ahol az Élet nevű nagy börtönben mi is túlélési stratégiánkat tanulgatjuk."

Ez egy kiváló film, tényleg látni kell. Hét Oscar-jelölést is kapott! Nyerni egyet sem nyert meg közülük, de nem csoda, hiszen ez volt az az év. Forrest Gump éve! (A Ponyvaregény már csak a ráadás volt. Továbbá az akadémikusokban sem volt annyi gógyi, hogyha már a "legjobb eredeti filmdal" kategória tuti befutója volt Elton John Can you feel the love tonight-ja (Lion King), akkor legalább a "legjobb eredeti filmzenét" adhatták volna A remény rabjainak, ehelyett azt is a Szimbáék zsebelték be...)

Morgan Freeman és Tim Robbins fantasztikusan hozzák a főszerepeket, pedig utóbbitól alapból nem várnánk, és így útólag nagy kár érte, hogy így elkallódott szegény, tehetséges színész. Nekem a legjobban azonban a börtönigazgató Bob Gunton tetszett, igazi rohadék karakter.

És egy kis mellékszál

A képen jobbra látható Clancy Brown szép kis szerepet kapott a filmben. Idegbeteg állatot játszik, mint legtöbbször! :D 

Akárhányszor megláttam ezt a vadállatot szinte összerándultam, na ezt nevezem én színészi teljesítménynek! És mit gondoltok melyik filmmel égette bele magát ennyire a kis fejecskémbe? 

Csak két szó: Kedvencek. Temetője. :D Kultuszfilm, csak elképzelhető, hogy tesómék túl fiatalon nézették meg velem...

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed, s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyávog,
de a szobába csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a múltból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifjú képed, hozzá motyogod.
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem".

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tűnődik, nem a vágy,
a bensődben: szeress-e, ne szeress-e?

Magadban döntöd el! Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e?
Mert elfáradt bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle. 

Az ezoterikus, önsegítő könyvek száza után hiánypótló ismeretterjesztő könyv jelent meg a közelmúltban Szondy Máté tollából. A fiatal pszichológus összegyűjtötte mindazt, amit a pszichológia tudománya tud a boldogságról, hogy melyek azok a tevékenységek, viselkedési formák, amelyek nagy valószínűséggel boldogabbá teszik életünket.

Könyvedben három útját különbözteted meg a boldogságnak: a kellemes, pozitív élményekkel, érzésekkel teli életet, az elkötelezett, aktív életvitelt illetve az értelmes, jelentéssel bíró életet. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen egy borongós alaptermészetű ember is élhet akár folyamatosan boldog életet?

A boldogsághoz vezető három utat Martin Seligman, a pozitív pszichológia legfontosabb alakja vázolta fel. Az első út a kellemes, a hedonista élet: ez az, amit a legtöbb ember azonosít a boldogsággal. Intenzív, pozitív érzelmeket élünk át, sokat nevetünk, jól érezzük magunkat a bőrünkben - tulajdonképpen az a boldogságkép, amit a hollywoodi filmek sugároznak.
A második út a boldogsághoz az elkötelezett élet. Ez azt jelenti, hogy olyan tevékenységekben vetjük bele magunkat, amelyekbe teljesen bevonódunk, tökéletes részt veszünk bennük. Hasonló ez az élmény a Csíkszentmihályi Mihály által leírt flow vagy áramlatélményhez. Nagyjából bármilyen aktív tevékenység közepette megélhető: a futástól a táncon át a könyvírásig vagy a munkáig - mert nagyon sokan a munkában élik meg, de nem is tudatosul bennük, mert a munkát "divat" nem szeretni.

A harmadik út pedig a jelentésteli élet: amikor az ember azt érzi, hogy van értelme az életének, mindennapjainak van jelentésteli célja. Sokszor ez egy vallásos, spirituális keretben jelenik meg, de ateistaként, hit nélkül is megélhetjük azt, hogy életünknek, mindennapi tevékenységeinknek van értelme.

Na most, az első, a kellemes élet, azaz, hogy milyen gyakran és menyire intenzíven élünk át pozitív érzelmeket, az genetikailag erősen meghatározott. Vannak emberek, akik a szüleiktől olyan géneket örököltek, hogy a pozitív érzelmek átélésére kevésbé hajlamosak. Konkrétan Seligman is leírja, hogy ő nem az a nagyon röhögős, vidám figura, tehát vannak olyanok, akik számára a kellemes élet nehezebben élhető meg. 

De ettől még lehetnek boldogok, ha értelmes életet élnek, vagy gyakran van részük áramlatélményekben. Ez az, ami baromi izgalmas Seligman elképzelésében: még ha genetikusan nem is vagy hajlamos sok pozitív érzelem átélésére, ez nem predesztinál téged boldogtalanságra. Azt mondja, hogy az a teljes élet, amiben mindhárom összetevő megjelenik valamilyen szinten. Ezzel szemben van üres élet, amikor egyik típusú boldogság sem jelenik meg az ember életében: ők a leghajlamosabbak a depresszióra, szorongásra, mindenféle mentális problémákra.

Körülbelül hány százalékban befolyásolják génjeink, hogy mennyire van hajlamunk pozitív érzelmek átélésére?

Körülbelül 50 százalék a genetikai meghatározottság, 10 százalék írható a körülmények számlájára, 40 százalék pedig a szándékos viselkedésünk és cselekedeteink eredménye. A genetikai meghatározottságot egyébként ikervizsgálatokkal mutatták ki. 

Olyan ikerpárokat vettek, akik különböző családokban nőttek fel, teljesen eltérő körülmények között. Amikor harmincévesen megvizsgálják az ikerpár két tagját, az tapasztalható, hogy annak ellenére, hogy az egyik iker bányász családban nőtt fel, a másik meg értelmiségi, polgári közegben, egészen más anyagi körülmények között, mégis nagyjából ugyanolyan gyakran élnek át pozitív illetve negatív élményeket - aminek csak genetikai okai lehetnek. Ilyen vizsgálatokkal és nagyon bonyolult statisztikai számításokkal határozták meg, hogy körülbelül 50 százalékban génjeink határozzák meg érzelmeink intenzitását, illetve gyakoriságát, valamint azt is, hogy mire vagyunk fogékonyabbak: a negatív vagy a pozitív érzésekre.

Adott tehát a genetikai örökség, a pozitív pszichológusok szerint mennyire meghatározóak az első életévek?

Genetikailag meghatározott agyi struktúrával születünk, de még néhány életév, mire agyunk neurális kapcsolatai megszilárdulnak. Ezeket a neurális kapcsolatokat pedig az első pár életév történései befolyásolják, tehát ebből a szempontból Freudnak igaza volt, aki az első pár életév fontosságát hangsúlyozta.

De ma már tudományosan igazolt az is, hogy bizonyos neurális kapcsolataink újradrótozhatóak.

Igen, és ami különösen izgalmas, hogy ma már azt is tudjuk, hogy pszichoterápiával, azaz mindenféle gyógyszeres terápia nélkül, beszélgetős és egyéb módszerekkel, ha nem is újrahuzalozhatjuk, de mindenképpen alakíthatjuk az agyunk működését. 

Melyek azok a cselekedetek, amelyekkel igazoltan boldogítjuk magunkat?

Egy-két izgalmasabb dolgot emelnék most csak ki. Először is a testmozgás, ami tényleg mindenki számára elérhető, hiszen sétálni, kocogni ingyen van. Tudományos tény, hogy már a félintenzív testmozgás is pozitívan hat érzelmeinkre és kognitív, gondolkodási képességünkre.

Ténylegesen elégedettebbé teszi az embert az önkéntes, segítő magatartás is. Erre is bárki képes, csak akarni kell.

Általában igaz, hogy az aktív és társas tevékenységek, elégedettebbé tesznek, mint a passzív és magányos tevékenységek. Egy átlag magyar 3-4 órát tévézik egy nap, ami tipikusan passzív, sokszor magányos időtöltés. 

Mi az oka annak, hogy passzív tevékenység közben nem tudunk igazán boldogok lenni?

Az ember evolúciósan úgy van kitalálva, hogy aktív és társas életet éljen. Amikor körülbelül 200-300 ezer évvel ezelőtt megjelent a Homo sapiens aktív, társas lények voltunk. Kis közösségekben, folyamatos aktivitásban éltünk a természetben, genetikai állományunk pedig ilyen körülmények közt alakult ki. Ehhez képest, milyen ma egy tipikus munka? Nyolc órát ülünk a számítógép előtt, nagyon sokszor vagyunk magányosak, és többnyire alig van zöld körülöttünk. Minél hasonlóbbra alakítjuk a környezetünket az evolúciós alkalmazkodás környezetéhez, annál nagyobb lesz az esélyünk a boldogságra. Tehát a természetközeliség, mások társaságának keresése, illetve az aktív tevékenységek növelik a boldogságunknak. Ehhez képest hányan ülnek magányosan a tévé előtt, és rágódnak arról, hogy miért boldogtalanok! Pedig kikapcsolnák a tévét, és elmennének tömegsportolni, vagy tánciskolába, már sokkal jobban éreznék magukat.

Azt írod, ha valaki boldog akar lenni, jobban teszi, ha anyagi javak helyett élményekre költi a pénzét. Miért vagyunk boldogabbak az élményektől, mi ennek a pszichológiai magyarázata?

A tárgyainkat hajlamosabbak vagyunk összehasonlítani mások tárgyaival, és mivel mindig tudunk találni valakit, akinek jobb autója, szebb háza, nagyobb tévéje, márkásabb ruhája van, ez nem tesz jót a hangulatunknak. Az élményeinket viszont nem hasonlítgatjuk össze, egy kenutúra a Rábán szubjektív belső élmény, én élem meg, nem összevethető mások élményeivel.

Ráadásul az élményekhez hozzászokni is nehezebb. A nagy tévé megvásárlása lehet, hogy kellemes élmény, de egy hét múlva nincsenek pozitív érzéseid miatta. És itt van a csapda: megveszed a nagyobbat, de hamar hozzászoksz. Akkor arra gondolsz, hogy de ez csak egy tévé, bezzeg, ha házimozi lenne....és belekerülsz egy ördögi körbe, amikor egyre nagyobb tárgyaktól reméled, hogy végre tényleg elégedett leszel.

A könyv számos kísérletet felsorol, amelyek azt támasztják alá, hogy a pénz nem boldogít, és a lottóötös maga a sorscsapás. Nehéz erről az átlagembert meggyőzni.

Önmagában a pénz nem boldogtalanít. De kell egy stabil személyiség ahhoz, hogy ne váljunk boldogtalanná a nagyon sok pénztől. Maga a pénz jelenléte hajlamosítja az embert az önzőségre. Kísérletek bizonyították, hogy már maga a pénz képe önzővé tesz: olyan helyiségben ahol a falon volt pénzt ábrázoló kép, ami lehet, hogy a résztvevőkben nem is tudatosult, az emberek kevésbé segítették egymást.

Kell egy stabil identitás ahhoz, hogy ne ártson a sok pénz. És persze baromi fontos, hogy mire költjük: ha másokra és élményekre, akkor javíthatja az elégedettségünket. Ha önmagunkra és anyagi dolgokra, akkor nem fogja növelni a boldogságunkat.

Bár egyre több helyről érkeznek olyan üzenetek, amelyeket a könyved tényként közöl, hogy például boldogabb vagyunk, ha mozgunk, ha természetben vagyunk, mégse megyünk ki, nem kezdünk el jógázni, kocogni, úszni. Mi ez a tehetetlenség, valami belénk kódolt önsorsrontás?

Nagy a kísértés a mai világunkban arra, hogy a hosszú távú elégedettségünket feláldozzuk rövidtávú kellemes élményekre. Rengeteg a rövidtávú kísértés. Mennyivel kényelmesebb a tévé előtt csokit eszegetni, mint mondjuk megizzadva kocogni. Ezt abszolút tudom a saját életemből is: az embernek rá kell szánnia magát, szükség van hozzá tudatosságra.

És boldog-e a boldogságkutató?

Igen, én annak érzem magam. Nagyon sok áramlatélményt élek meg: sokat sportolok, kung-fuzom, ma reggel is futottam a Gellért-hegyen, és ez nekem a tökéletes flow élmény. Vagy áramlatélmény tud lenni egy jó egyetemi óra megtartása is. Írni is nagyon szeretek, de ott mégis ritkábban jön a flow. A kellemes élet terén is tudom, hogy mi az, ami nálam pozitív érzést vált ki, és próbálok ezért tenni. A jelentésteli élet területén is kezd már életcél kikristályosodni előttem, bár még elég fiatal vagyok. De az egyik ilyen célom az ismeretterjesztés a boldogsággal kapcsolatban, amit én egy nagyon komoly feladatomnak gondolok.
 

"Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

"Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle."

"Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, ha nem vagy mellettem."

"Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."

"Ma éjjel a semmi sem olyan,
mint amikor olyan, amilyen.
Sétál a Hold a háztetőn,
zsinóron húzza maga után a szívem."
 

 Mi az a zene? Hol lakik? Mindenki meghallja? Miben rejlik az ereje? Hogyan képes megváltoztatni embereket?

"A zene egy ajándék, amit azért kaptunk Istentől mi emberek, nehogy elbízzuk magunkat, és azt higyjük mi vagyunk a legnagyszerűbb dolog az univerzumban!"

A történet egy kisfiúról szól, akinek különleges képessége van: mindenben meghallja a zenét. Egy árvaházban él, ahol különcként tekintenek rá. Egy nap elhatározza, hogy megtalálja a szüleit, akik örökbe adták. Megszökik, és a nagyvárosban különféle kalandokba keveredik, sokféle emberrel ismerkedik meg, és legfőképpen zenél. Közben azért a szülők történetét is megismerjük, ami nem kevésbé megkapó.

Egy kellemes romantikus dráma. Volt egy olyan érzésem, hogy a rendező és forgatókönyvíró kicsit túl nagy fába vágták a fejszéjüket a zene, mint isteni csoda megjelenítésével, és maradt is némi hiányérzetem, de maga a témaválasztás megsüvegelendő. Nagyon kellemes zenékkel tarkított a film, a számomra eleddig ismeretlen Jonathan Rhys Meyers pedig nagyon jól játszik, és karakteres. Van egy olyan érzésem, hogy sokat fogunk róla még hallani!

(Feliratot állítsd be!!!!)

Nagyon érdekes dolgok hangzanak el ebben az előadásban, aki okos az tökéletesen összetudja kapcsolni a Titokkal! Eddig is érdekeltek az agyunkkal kapcsolatos dolgok, mert elég sok mindent hallottam, olvastam régebben, még ha nem is a leghitelesebb médiumokból is tájékozódtam. Szóval felkeltette az érdeklődésemet a téma, úgyhogy megnéztem Hámori József, neves agykutató előadását, amelyet a Mindentudás Egyetemén tartott (ingyentv.hu ha érdekel valakit), az is tetszett, ezért kivettem Hámori egyik könyvét: a Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal címűt. A héten elolvasom és majd beszámolok!

Újabb film a kedvenceim közül! Ma hajnalban néztem meg és gondoltam írok róla pár sort, mert megérdemli!

De előtte még elolvastam a kritikákat a filmről, és ledöbbentem, hogy milyen szinten lehúzták ezt a nálam top 10-es filmet. Az volt a kritikusok nagy-nagy problémája a filmmel, hogy se nem akciófilm, se nem scifi, de kérdem én miért kéne, hogy tisztán egyik vagy másik műfajba skatulyázzunk egy filmet? Az mentette meg a kritikák íróit az olvasói levelemtől, hogy mindannyian elismerték a történet eredetiségét. Viszont csúnyán lehúzták a bőrt Scarlett Johanssonról (képen balra :D), na de hagyjuk a kritikusokat, jöjjön az én véleményem!

Szerintem ilyen szereplőgárdával eleve nem lehet rosszat alkotni, pláne ilyen történettel: Lincoln 6 Echo (McGregor) az első klón, aki emberi kíváncsiságból fakadóan elkezd kérdéseket feltenni, és megkérdőjelezi a környezetének valódi létét. A klónoknak ugyanis beadták, hogy a kinti világ megsemmisült és a fertőzés miatt nem lehet felmenni a szabadba, csak egy hely van, ahol van élet, ez pedig A Sziget, az élteti a klónokat, hogy oda juthassanak. Közben az emberek mit sem tudnak arról, hogy a megrendelt életbiztosításuk, másolatuk, ugyanolyan érző lény, mint ők. Lincolnt nyomozni kezd, és rájön, hogy akit kisorsolnak a szigetre az valójában meghal, kiveszik a szerveit, mert kell a megrendelőjének. Mármost miután kisorsolják Jordan 2 Deltát (Johansson) a szigetre, Lincoln akcióba lép.

Egy kicsit a színészekről

Ewan McGregor fantasztikus, nagyon jól játszik, klasszis. Scarlett Johansson hihetetlenül dögös, de a szerepe végig alárendelt, McGregor mellett pedig esélye sincs villogni.

Sean Bean (Nemzet aranya) mindig remekül hozza a gonoszt, most is ezt teszi, kíváló alakítás. Djimon Hounsou a Gladiátor és a Véres Gyémánt mellett a Szigetnek is az egyik üde színfoltja. Michael Clarke Duncan pedig John Coffeyt megszégyenítő hitelességgel játsza el a rémült amerikaifocista klónt, ugyan csak egy-kétjelenete van, de akkor jó látni. 

És nem véletlenül hagytam a végére Steve Buscemit, aki a sokadik filmet dobja már fel szimpla mellékszereplőként! (Armageddon, Conair, stb.) Respect!

Egy kis lecke kutyalélektanból. Aki már volt közeli kapcsolatban kutyával, annak nem kell semmit mondanom, aki nem volt, az ezután vágyni fog rá...

"Minél több embert ismerek meg, annál jobban szeretem a kutyámat!" - Tom Hanks

Hachiko 1923 novemberében látta meg a napvilágot Japánban, Odate városában. Alig kéthónapos volt, amikor az Akita-tenyésztőtől új gazdájához került, akit Dr. Eizaburo Ueno-nak hívtak. Ueno nagy gonddal és szeretettel nevelte fel Hachiko-t. Nem pusztán egy kutyaként tekintett rá, hanem igazi családtagként kezelte. A közös sétáknak és az együtt töltött időnek köszönhetően Hachiko és ő elválaszthatatlan barátokká váltak.

Mivel Tokió külvárosában éltek, Ueno minden nap vonattal utazott a munkahelyére, a tokiói Mezőgazdasági Egyetemre. Hachiko annyira ragaszkodott a professzorhoz, hogy reggelente mindig elkísérte őt az állomásra, megnézte, amint felszáll a vonatra, aztán letelepedett a peron közelében, majd türelmesen várakozott. Amikor este végre megérkezett Ueno, boldogan fogadta őt, és együtt sétáltak hazáig. Minden hétköznap így történt ez, ezért az állomás dolgozói és a környéken lakók is jól ismerték Hachiko furcsa szokásait. Csodálták a kutya hűséges ragaszkodását.

Ám egyik nap Ueno szívrohamot kapott az egyetemen, és meghalt. Mint mindig, Hachiko most is várta őt a peronon, de hiába. A professzor, a hőn szeretett gazdi ugyanis nem érkezett meg a vonattal. A kutya késő estig várt, majd miután bezárták az állomás kapuit, csalódottan hazament. Otthon Ueno felesége már értesült férje haláláról, így mikor meglátta Hachiko-t, zokogva ölelte át a nyakát.

A következő nap, mintha mi sem történt volna, Hachiko a megszokott időben indult el az állomásra, majd letelepedett a peron közelében, és egészen késő estig várta a professzor vonatát, majd kapuzáráskor elcsigázva, egyedül ballagott haza. Néhány hét múlva Ueno felesége elköltözött vidékre, az otthonukat és Hachiko-t pedig Ueno barátainak, illetve rokonainak felügyeletére bízta.

Hachiko azonban nem adta fel. Minden nap egyedül kisétált az állomásra, és estig el sem moccant a peron közeléből. Mindig lelkesen és reménykedve várta a gazdáját, hogy aztán sötétedéskor magányosan és csüggedten térjen haza. A környéken lakók jól ismerték a kutya szomorú történetét, ezért minden nap az állomásra menet, amikor elsétált az árusok mellett, enni adtak neki.

Így ment ez hosszú-hosszú éveken keresztül. Mindegy volt, hogy sütött a nap vagy zuhogott az eső: Hachiko kérlelhetetlenül állta a sarat. Reggeltől estig várta Ueno professzor érkezését az állomás peronján. Azonban ahogy telt-múlt az idő, Hachiko egyre levertebbé és elkeseredettebbé vált. Egyre jobban megviselte a reménytelennek tűnő várakozás és hőn szeretett gazdájának hiánya. Ettől pedig egyre soványabb, gyengébb és betegesebb lett. Egyre erőtlenebbül tette meg az utat az állomásig. De még ekkor sem adta fel.

1934-ben adományokból szobrot emeltek Hachiko tiszteletére a vasútállomás mellett. A szobor avatására több százan mentek el. Hachiko 1935-ben múlt ki. Néhány méterre az őt ábrázoló szobortól, az állomás peronján, szinte az egész életét felemésztő várakozás közben szólította a halál.

Azóta Odate városában, e nagyszerű Akita Inu szülőhelyén is mintáztak egy szobrot Hachiko-ról, aki Japánban a szeretet és a feltétlen hűség szimbólumává vált.

Minden bizonnyal az összes körmötöket lerágtátok. Vajon miért nem kedveltem eleddig ezt a Sam Rockwell gyereket? Most megtudjátok.

Van egy film, egy immáron 11 éve készült film, amelynél jobbat én még szerény húsz Földön töltött esztendőm alatt nem láttam! 

A halálsoron.

Stephen King 1996-ban jelentette meg (havi-kéthavi szünetekkel) hat részes folytatásos regényét, The Green Mile címmel. Kasszasiker lett a könyvből, így gyorsan elkezdődtek a filmesítés munkálatai. A szereplőgárda egész egyszerűen frenetikus!! Még a mellékszerepekre is hihetetlenül karakteres színészeket sikerült megszerezni! Csak pár név: Tom Hanks, Michael Clarke Duncan, David Morse, James Cromwell, Gary Sinise vagy az azóta is teljesen névtelen, de ebben a filmben fenomenális Doug Hutchison. És persze Sam Rockwell, aki a Hutchison formálta Percy Wetmore mellett a másik rosszfiút alakítja, "Wild Bill" Whartont. Rockwell annyira hitelesen formálja meg ezt a gyomorforgatóan ellenszenves karaktert, hogy az arcához teljes mértékben hozzárendeltem ezt az állat Whartont. Az ősszel néztem meg a felejthető Moon című filmet, amiben szintén Rockwell játszik, nagyon is jól, de akkor még nem tudta lemosni magáról "Vad Billt", ellenben tegnapelőtt az Everybody's Fine-ban ez megtörtént! Szép volt Samie! ;)

Ha már Halálsoronnál járunk! A filmet már nagyon régóta imádom, ez valószínűleg eddig is kiderült, ellenben a könyvet most először olvastam el, a hét elején végeztem vele. Az elvárásaim a film miatt elég magasak voltak, és ezt teljesítette is, továbbá olvasás után még jobban felértékelődött a film, eddig is tudtam, hogy klasszis, de most már egészen biztos vagyok benne. Minden bekerült a filmbe a könyvből, alig hagytak ki valamit! A regény kétszer borzongatott meg, először, amikor (az egyébként számomra kissé idegen stílusban író) King leírja Paul Edgecombe főnök (filmben Tom Hanks) "vízműgyulladását"! Végig szinte éreztem a fájdalmat magamon, annyira jó volt a leírás! Második megborzongásom pedig a könyv végén volt, amikor Edgecombe elmeséli, hogy mi lett a többiekkel, hogy haltak meg szépen sorban...

Megtisztelvén a könyvet is, miután elolvastam, újfent (valószínűleg századszor) megnéztem a filmet, és újra lenyűgözött. És újfent felháborított, hogy ez a remekmű mindösszesen 4 Oscar-jelölést kapott, és egyiket sem nyerte meg... Mindegy! Az a lényeg, hogy én tudom: ez a legjobb film amit valaha láttam!

Huhh... hát újfent nagyon komoly filmélményben volt részem! A Mindenki megvan című alkotás nem az a tipikus "874-szer meg kell nézni" film. Ezt elég egyszer is! De akkor nagyon komoly érzelmeket válthat ki abból, aki ráhangolódik. (Továbbá ha valaki nem akar elkövetni egy álltalános, és elég gyakori gyereknevelési hibát, meleg szívvel ajánlom ezt a filmet.) Anélkül, hogy komolyabban feltárnám a történet bonyodalmait, csak pár szóban egy kis betekintést ajánlok. Frank (Robert De Niro) nem oly régen vesztette el feleségét, aki eddig összefogta a gyerekeket. Frank mindig is fegyelmezett szülő volt, aki kimondatlanul is a maximumot várta két lányától és két fiától, akik ezért nem mindig a színtiszta igazságot mondták el neki. Mármost, amikor Frank egy hétvégére összehívja a 4 gyereket, és mindegyikük az utolsó pillanatban lemondja a meghívást, hősünk fogja magát és hátára veszi a batyut, hogy egyenként keresse fel a őket.

Annyit azért még elárulok, hogy bár a plakátról egy könnyű családi vígjátékra gondolnátok (mint ahogyan én is tettem), de nem egészen ez a helyzet.  A plakát becsapós, engem megkönnyeztetett a film. Szép a mondanivalója és remek színészek játszanak benne (Sam Rockwell-t sem utálom már [pár nap múlva megírom, hogy eddig miért nem kedveltem túlzottan:D], De Niro pedig klasszis), nagyon jó film! Mindenképpen érdemes időt szakítani rá!

Aki tájékozott annak nem szorul magyarázatra! Virágzik az agymosás, mindörökké H1N1!

Sorstársaim!

Ti, akik ugyanúgy fel vagytok háborodva, mint jómagam! Hát ki kényszerít minket verőfényes napsütötte délutánon érthetetlen nyelvezetű vastag kötésű könyvek elé?! Hallgatók! Dobjátok le végre a vizsgák kovácsolta láncokat! 

Néha elgondolkodom, milyen jókat derülhetnek a minket anyaűrhajóról figyelő, nálunk fejlettebb nagyszemű idegenek, amikor este munkából hazaérve bekapcsolják a Föld cimű reality show-t. Hiszen itt vagyunk az év legszebb szakában, szinte hallani a vízpartok hívó szavát, mi mégis félig-meddig illegálisan másolgatott papírok felett görnyedünk, és csak tanulunk, csak tanulunk, és tanulunk... Vagyis tanulnánk, tanulnánk, tanulnánk.

És mi a cél? A papír. Mindig csak a papír! Az a szent papír, amely megszerzésének ünnepélyes és magasztos pillanata után percekkel már csak arra jó, hogy a munkaerőpiacra frissen kilépett ifjonc a hátsó felét tartsa vele tisztán! Mégis oly sokat teszünk ezért a kis papírért!

Térjetek hát észhez ti, nagymamák büszkeségei! Ne rettegjetek a vészesen közelgő  időponttól, az ijesztően fehér ajtótól, és a vészjóslóan álmos számonkérőgéptől! Húzzátok ki magatokat, vegyétek fel nemzeti ünneplőtöket, úgy álljatok ott hősies daccal oktatóitok előtt, és mondjátok bátran a szemükbe: kettesért jöttem!

 Elkezdődött a labdarúgás szerelmeseinek legnagyobb ünnepe! Élvezzétek ti is úgy, ahogyan én teszem, és válasszatok egy második számú kedvenc csapatot, a magyar válogatott után!

ui.: Aki hozzászólásban tuti tippet ad, azt megköszönöm!:D

1. A vadlibák csoportosan "V" alakban szállnak. Repülés közben mozgatják szárnyukat, s a levegő felhajtóereje fenntartja a következő libákat. Így lehetséges, hogy 71%-kal hosszabb távolságot tudnak megtenni, mintha csak egyetlen pár repülne.

2. Ha egy vadliba kirepül a sorból, és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi vadliba szárnycsapásai biztosítanak számára. Ezért gyorsan visszarepül a sorba, hogy repülése könnyebbé váljon a társai erőfeszítése által.

3. Amikor a vezető liba elfárad, egy másik veszi át a helyét az élen.

4. Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítéseikben bíztassák.

5. Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, míg meggyógyul, vagy elpusztul. A libák ezután visszatérnek a saját közösségükhöz, vagy hármasban, vagy már csak kettesben. Olykor egy másik közösséggel repülnek, míg el nem érik sajátjukat.

Segítsek megfejteni, vagy értitek MAGYAROK?

"Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!"

Petőfi Sándor: A XIX. század költői, 1847. (részlet)

Szedd össze csontjaid, barátom:

lopnak a bőség kosarából,

a jognak asztalánál lopnak,

népek nevében! S te halott vagy?

Holnap a szellem napvilágát

roppantják ránk a hétszer gyávák.

Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:

szólj még egyszer a Szabadságról!"

Utassy József: Zúg Március, 1977. (részlet)